"Egy leírhatatlan érzés..."

   Hajam hevesen lobogott utánam. Néha-néha belekapott a szél és olyankor, nagy erővel meglengedte. Sarkam a combom felső részéhez érintkezett, ahogy szedtem a lábam. Futottam... Homályosan láttam az engem körülvevő helyet. Az biztos, hogy valahol a szabadban voltam. Nem éreztem semmit, csak szaladtam előre, céltalanúl. Elkezdtem könnyezni. Gyorsan, egymás után potyogtak a könnyeim. Magam elé néztem és szürke betont láttam. Vizes volt. Kezdtem tisztán látni a környezetet, ahol voltam. Rejtélyes, ugyanakkor gyönyörű. Egy széles, aszvaltozott út közepén álltam. Észre se vettem, de megálltam a futásban. Mintha nem én irányítottam volna a testemet. Hátra néztem. Zöld mező és ritka fás erdők. Szinte ugyanazt láttam, mint eddig. Semmit. Teljes csönd volt. Semmi madárcsicsergés, tücsökciripelés. A szél is megállt. Mintha lefagyott volna a levegő. De mégis... Mintha hallottam volna valamit. Valami... újat. Vad hang, de alig hallható. Morgás, bürrögés... motor. Motor hang. Egyre hangosabb. Valami közeledett. Motorbicikli. Gyorsan. Próbáltam elindulni, le az útról, de valami nem engedett. A lábaim. Nem mozdultak. Futni akartam, de nem tudtam. Mintha a földhöz lett volna ragasztva mindkét lábam. Szememet erőteljesen becsuktam s mindkét kezemet, nagy lendülettel magam elé kaptam. A vakító fény, viszont így is átszűrődött a szemhélyamon.  Egyre csak közelett és közeledett. Egy hatalmas fék kíséretében elcsúszott és oldalávol jött felém. Mégmindig leírhatatlan nagy sebességgel. Nem volt bennem az a bizonyos "minden túl gyorsan történt" érzés. Mindent pontosan, precizitással szemléltem. Mintha nem is én lettem volna az áldozat. Ott volt előttem... És... Ennyi. Nem éreztem semmi többet. Megszűntem. Abban a pillanatban nem volt bennem semmi több, a semleges érzésnél. Alig hallható hangokat hallottam magamkörül. Ismerős volt. Ugyanaz a vészjósló hang, amit AZON az estén hallottam, mikor minden kezdődött. Minden rossz... A már jólismert, mennyországba emeltető, rekedtes hang... "Gyáva!"... Ismételgette, egyre nagyobb hangerővel. "Gyáva vagy!" - keringtek körülöttem a hangok. Egyre hangosabbak és sűrübbek voltak. - Gyáva, gyáva, gyáva!...

   Könnyes szemekkel pattantam ki a meg nem vetett ágyból. Ráadásul nem is a sajátom volt. Ahogy a környezetemet szemléltem, a padláson aludtam az éjszaka. Miután belebújtam a bundás papucsomba, s magamra vettem egy meleget nyújtó köpenyt, lecaplattam a nyikorgó lépcsőkön, egyenesen a konyhába. Anya már lent volt s reggelit készített. Szikrás pillantásokkal üdvözöltük egymást.

   - Nem tudod, hogyan kerültem fel a padlásra?- gúnyolódtam.

   - Te dolgod.- válaszolt mogorván.

   - Most miért vagy ilyen?- háborodtam fel.

   - Ne tégy úgy, kérlek szépen, mintha nem emlékeznél!- mordult rám egyből.

   - Nem tettetek semmit. Nem emlékszek.- szögesztem le.

   - Tehát szelektív memóriád van?- flegmázott, miközben a rántottára figyelt, ami elég kevésnek bizonyosult, körülbelül egy egyszemélyes adagnak. Feltételeztem, hogy ma sem reggelizek.

   - Megtennéd, hogy nem gúnyolódsz és rám figyelsz?!- emeltem fel kicsit jobban a hangom.

   - Mégis mit vársz, hogy leboruljak kebleid előtt?- dobta le a földre a konyha kesztyűt.- Azok után, amiket mondtál? Hogy nem vagyok az anyád? Hogy büntetlek, mert elrontottad az életemet? Soha, de soha nem érzékeltettem veled, hogy te vagy a hibás. Megköszönhetnéd, hogy annak idején nem vetettelek el! Az még hagyján volt, hogy hangsúlyoztattad velem, azt, hogy majd bosszút állsz, AZÉRT, mert elvettem tőled a kis "szerelmedet". Viszont azok után elhordtál mindennek a világon.

   - Hogy? Én ennek a felét sem ejtettem ki a számon.- tiltakoztam.

   - Mondom, hogy csak arra emlékszel, amire akarsz.- makacskodott ő.- Elegem van abból, hogy a legnagyobb ellenséged vagyok. De rendben van. Ha te így, akkor én is így. Két dudás nem fér el egy csárdában. Két nő nem fér el egy házban. Tegnap este miattad mondtam le Harry-t, amit megbántam, ezért meghívtam most.- ebben a pillanatban csengedtek.- Már itt is van.

    - Anya, pizsamában vagyok!- nyafogtam.

    - Ó! Szerintem nagyon is csinos vagy!- gúnyolódott.- A kék báránykák tökéletesen kiemelik a szemed színét.- nevetett.- Drágám, a háborúban nincs kegyelem, emlékszel?- gonoszkodott tovább miközben az ajtóhoz sietett.

  Én egy hangos morgást adtam ki magamból és amilyen gyorsan csak tudtam felsiettem a lépcsőn. Szerencsére, Harry pont nem látott meg, de anya ki tudja miket hordott össze neki.
    Egyre jobban kezdett izgatni az édes bosszú fogalma.
  

  Nem mentem le, pedig szándékomban volt, csak teljesen elment a kedvem tőle. Igaz, ha választanom kellett volna a "depis sírás az ágyamban" és az "anyám kölcsönös leégetése" közül, az utóbbit választanám. De nem volt kedvem találkozni senkivel.

***

   Semleges arccal néztem a plafont egy idejig, majd hirtelen elnyomott az álom. Pár perc múlva egy szelíd kopogás ébresztett. Lassan nyílt az ajtó. A fal felé voltam fordulva, de biztos voltam benne, hogy anya az.

   - Nem vagyok rád kíváncsi!- mordultam rá egyből.- kifordultam és Harry csodálkozó tekintetével találtam magam szembe.- Sa... Sajnálom. Én... Én azt hittem, hogy anya vagy.

   - Nem így kéne vele beszélned. Ő az édesanyád.- ült le elém az ágyra.

    - Nem érted.- motyogtam.

    - Jobban megértem, mint ő.- mondta kedvesen.

    - Tehát elmondta...- mérgelődtem.

  - Igen elmondta, de nem volt rá szükség. Ismerem a rajongókat. Egy leírhatatlan érzés van bennük az imádottuk iránt...

 -  De egyikük érzése se ér fel az enyémhez, hiszen TE itt ülsz az ÉN ágyamon, MELLETTEM, de mégis ott a szakadék, ami az a tény, hogy az ANYÁMMAL JÁRSZ!- magyaráztam könnyes szemekkel.

 - Édesanyád egy nagyon vonzó, inteligens, csodálatos nő. Hangsúlyozom NŐ .- próbált megnyugtatni, de ezzel inkább mégjobban elkeserített. - De... 

   -   Igen?- néztem fel rá mérhetetlen nagy reménységgel a szememben. 

    - ... Mire gondolsz amikor így nézel rám?- kérdezte halkan.

  Számtalan dolog, érzés jutott hirtelen eszembe de az első százat gyorsan elvettem. Kicsit közelebb jött, hideg ujjaivan gyengéden az arcomhoz ért, amibe szó szerint beleborzongtam. Hüvelykujjával állam másik feléhez nyúlt, majd egy nagyon apró mozdulattal, lassan  oldalra mozdította a fejem. Kézfeje külsejével egy aprót simított arcomon, majd közeledni kezdett. Úgy éreztem, hogy a szívem megáll a verésben, én pedig megszűnök létezni. Végigsimított nyakamon, majd ajkát az enyémhez tapasztotta. Hosszan csókoltunk egymás szájába, és csak percek múlva válltunk el. Mélyen a szemembe nézett, ezzel zavarba hozva, minek következtében határozottan a földet kezdtem nézni. 

    - Én... Én...- kezdett bele dadogva.

    - Tudom, tudom, hiba volt.- húztam el a szám szélét, majd egy apró sóhajtás következtében végre a szemébe néztem.

Láttam, hogy szégyenli magát... Homlokát halványan ráncolta, de nem mert a szemembe nézni. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, akkor: Miért csókolt meg? Miért nem vállalja tettét? Csak egy pillanatra nézett fel rám, ezzel megengedve, hogy lássam a csillogó, zöld szemeit; majd kézfejeit nézte, amik szinte reszkettek. Lesütötte tekintetét s csak nézett maga elé... Ismét felsóhajtottam, ezúttal mélyebben, majd szótlanul felálltam s az ajtó felé vettem az irányt.