"Szeretlek!"

Hangos kopogás kíséretében haladtam végig a - már sivárnak mondható - utcákon. Cipőm sarka nem volt túl nagy, de a sietős lépteim okozták inkább a hangzavart. A nap sugarai már-már megsütétték a szabadon hagyott bőrömet. Fejemet egy fekete kemény kalap óvta az ilyesfajta veszélyektől. Egy fehér toló ajtóhoz értem. Sok erőmet belefektetve elhúztam azt. Fehér ruhás emberek rohangáltak egyik kórteremből a másikba. Odasétáltam a recepcióhoz és kedves hangsúllyal megtudakoltam az ott űlő nőtől, merre találhatom Matt Tilwood-ot. Utasításai alapján a hatodik emeletre lifteztem fel, ott balra kanyarodtam, s bekopogtam az első ajtón. Egy ismeretlen hangtól hallottam egy kedves "szabad"-ot, ezért félénken benyitottam. A hang női volt és rekedtes. Gazdája pedig, ahogy megállapítottam, egy idős hölgy.

   - Gyere beljebb, kedvesem! Minden bizonnyal Matt-hez jöttél. - mosolygott rám aranyosan, majd az alvó fiúra nézett.

  - így van. - viszonoztam mosolyát. - Megvárom kint, ameddig felébred vagy visszajövök kicsit később.

  - Ne butáskodj, gyermekem! Ülj le ide nyugodtan!- szólított vissza.

Természetes engedtem neki és szoknyám, magam alá csúztatva leültem az egyik székre.

  - Örülök, hogy végre megismerhetlek, Heather! Ha tudnád, Matthew mennyit mesél rólad!

  - Tényleg? Remélem csak jót.- nevettem.

  - Mi rosszat lehetne?- mosolyodott el ismét és kézfejem a tenyerébe helyezte.- Ó! Milyen modortalan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Ellie Collson. Szólíthatsz bárhogy, kedvesem.

  - Heather Delvin.- ráztunk kezet.

Egy apró nyöszörgés hallatszott a szomszéd ágyból. A benne fekvő Matt, pedig, álmosan emelte fel a fejét s kidörzsölte csipáit a szeméből.

  - Hugica!- majd' kipattant az örömtől.

  - Hugica?! Ezért még kapsz!- intettem az ujjammal, majd megöleltem.

  Ahogy kimásztam karjai közül, egyből a szemébe néztem. Soha nem tudtam pontosan megállapítani szeme színét. Nagyon furcsa volt. Olykor zöldes barna, olykor pedig kék színűnek látszik a napfényben. Most inkább barna volt. Hiszen a kórházi szoba nem arról a leghíresebb, hogy sok napsugár jut be az ablakon.
  Néztem a reményfosztott arcát. Búskomorságát igyekezte leplezni. A fülég érő mosolya mögött keresett menedéket. A mindig friss és üde baba arca most inkább hasonlított egy keserves öregemberére.
  Letérdeltem az ágya mellé. Állam a matracba nyomtam és onnan néztem rá.
  Könnyek szöktek a szemembe, ha Matt-re gondoltam és a betegségére. Hogy kevés ideje van még hátra. Az orvosok azt mondják, maximum egy hónap. Hetek, akár napok... Felfoghatatlan számomra. Ha tehetném, vele lennék halála napjáig.
  Szemem újra könnyes lett. Összeszorítottam  a számat és a szemeimet pár pillanatra becsuktam. Matt az egyetlen ember, akiben most megbízhatnék. Bár csak másod unokatestvérem, ő jelenti nekem a mindent.... Mostmár csak ő. Nem akarom elveszíteni.

   - Mi bánt?- vette gyengéden kezébe az egyik hajtincsemet.

   - Tudod, te jól.- mondtam halkan.

   - Nem, nem csak ez.- csóválta fejét lassan.- Ismerlek.

Ismét kaparni kezdett a torkom s térdeim remegni kezdtek. Lehajtottam a fejem és kész voltam kiönteni neki minden fájdalmamat.

  - Anya.- kezdtem.- Tudod, voltunk a koncerten. Bár ne mentünk volna el. Ez volt minden álmom... De mostanra rémálommá vált.- Matt kerek szemekkel halgatott.- Elvesztettem két embert, akit szerettem. Az egyik közülük az édesanyám... És nem ő lesz az utolsó.- mondtam halkan, a fiú szemeibe nézve. Ő szomorúan lehajtotta a fejét, mintha az ő hibája lenne, hogy itt hagy.

  - Folytasd!- mondta lágy, kedves hangján.

  - A koncert után felrohantam a szobámba. Ott elaludtam és éjszaka felébredtem. Hangokat hallottam a konyhából. Megilyedtem. Lementem egy késsel a kezembe... És amikor megláttam, mi is az igazából, azt kívántam, hogy bárcsak egy betörő lett volna. Anya volt az egy férfivel. Férfi? Inkább fiú. És az enyém!

  - Harry?- kérdezte szinte remegő hangon, mire én csak bólintottam egyet.

  - Matthew, én... Sajnálom! Egy önző bolond vagyok. Nem kellett volna elmondjam. Van neked elég problémád, és sokkal súlyosabbak.

   - Heather, kicsim, ne beszélj zöldségeket!- simította el a hajam a az arcomból, mire mindketten nevettünk.

   - Szeretlek!- mondtam, letörölve könnyeim.

   - Én is.

Ekkor egy filmbe illő jelenetként, egy hangos orrfújást hallottunk a szoba másik végéből. Hangos nevetésben törtünk ki.

  - Ne nevessetek!- mosolygott Mrs. Collson.- Ez megható volt.

  - Hugi?- váltotta Matt ismét komolyra a szót.- Csak beszélj Rosie-val! Mondd el neki, hogy ez fáj neked. Hiszen tudja, hogy milyen sokat jelent neked Harry.

  - Igaza van. Ha igazán szeret téged, meg fogja érteni.- folytatta a jó tanácsot Mrs. Collson.

  - Köszönöm!- mosolyogtam mindkettőjükre.

***

  - Szia, kicsim!- üdvözölt egyből édesanyám, ahogy hazaértem.

  -  Szia!- motyogtam magamban.

  - Gyere gyorsan ebédelni, mert kihűl a leves.

  - Anya, beszélhetek veled egy kicsit?

  - Ebéd után ráér?- hadarta.

  - Hagyd már az ebédet, miért olyan fontos ez az ebéd?- s mikor beléptem a konyhába, választ kaptam a kérdésemre.

 
 

"Ő az enyém"

   Táskámat idegesen ledobtam a kanapéra. Átviharzottam az egész házon, kerülve anya tekintetét. A szobám felé vettem az irányt. Szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Már hallottam is, hogy utánam jön. Gyorsítottam a tempón. Fel a lépcsőn s végül a szobámba mentem. Becsuktam az ajtót, de tudtam, hogy nem ér semmit. Benyitott a szobámba és próbált aggódó arcot vágni.

   - Kicsim, mi a baj?- én nem szóltam egy szót se csak komolyan a szemébe néztem.- Miért nem beszélsz velem?- folytatta s felemelte a szemöldökét.
Beismervén, hogy nem kap választ az ostoba kérdéseire, becsapta az ajtót.

   Én az ágyam mellett kuporogtam. Arcomat beletemettem a térdeimbe és az összes - mindeddig visszafolytott  - könnycseppet kiengedtem. Homlokomat, ismétlődő mozgással térdkalácsomba vertem. Könnyeim szinte eláztattak, de tovább folytattam a zokogást. Fejem hátrahajtottam az ágyra s nyakam hangos ropogást hallatott. Hosszú, vörös hajam eltakarta az arcom, ezzel letörölve könnyeim. Szorosan behunytam a szemeimet. Nem akartam semmire se gondolni. Minden gonosz, szomorú gondolatomat próbáltam elnyomni. A nagy próbálkozásom közepette, észre se vettem, hogy elaludtam.

*** 

   Mikor felébredtem mégmindig ugyanott voltam. A földön. Anya nem jött be a szobámba egyszer se, hogy meg nézze hogy vagyok. Hogy mi van velem, és, hogy miért nem mentem le vacsorázni. Ha egyszer is bejött volna, láthatta volna lányát a hideg padlón ücsörögve. Az ágyába fektette volna, betakarta volna és jóéjt puszit nyomott volna a homlokára. Ekkor észrevette volna, hogy szeretett lány arca tele van könnyekkel. Ellepte volna a kíváncsiság, hogy vajon miért sírt az ő kislánya. Egyből magát kezdte volna el okolni. S talán igaza is lett volna... Az anya aggódóan letörölte volna gyermeke arcáról a könnycseppeket. Még egy csókot nyomott volna forró orcájára s hallkan kiment volna a szobából, vigyázva arra, hogy ne költse föl az alvó lányt... De nem tette... Nem érdekelte. Biztos jobb dolga volt... Ez természetes... Megértem...


  Telefonom után kutattam s mikor megleltem ránéztem a képernyőre. Éjfél múlt pár perccel. Nem tudtam már visszaludni, ezért kimentem a mosdóba. Hideg vízzel leöblítettem az arcom majd a puha törölközőbe nyomtam azt. Mikor a szobám felé vettem az irányt hangokat hallottam a konyhából. Nem tudtam elképzelni, hogy ki vagy mi lehet ilyenkor a konyhánkban. Anya mindig lefekszik tizenegy óra előtt. Kezdtem félni. Remegő lábakkal indultam lefelé a lépcsőn. Szerencsére megláttam az - ebben a helyzetben -  megmentő esernyőtartót. Anya úgy gondolta, hogy vészhelyzet esetére tegyünk egy nagy méretű konyhakést az ajtó melletti esernyőtartóba. Most díjaztam a ravasz gondolatmenetét. Halkan előkaptam a kést és folytattam tovább az utam lábujjhegyen. Mikor közeledtem nevetéseket hallottam. Anya volt az. Nagy megkönnyebbülés fogott el. Anya volt és... még valaki. Nem láttam őket de hallottam a hangjukat. Egyre tisztábban. Ismerős volt a másik hang. Túl ismerős. Lehunytam a szemem és elmondtam magamban egy rövid imát, hogy ne az a személy legyen akire gondolok. De már késő volt.

     - Heather!- látott meg anya.- Te meg mit keresel itt ilyen későn? Úgy tudtam, hogy már alszol. És... miért van a kezedben egy kés?- csodálkozott ő.
 
   - Szervusz! Mi már találkoztunk.- szólt hozzám a csodálatos rekedtes hangján. A gyönyörű mosolya nyomán, a már jól ismert gödröcskéji jelentek meg az arcán. Én lefagytam. Nem szóltam semmit csak ott áltam az eddig nyugodtan borozgató "pár" előtt, kezemben egy késsel. Rendes esetben szívrohamot kaptam volna attól ha hajnalok hajnalán Harry Styles-t találom a konyhámban. De most inkább más miatt kaptam szívrohamot.

   - Kicsim jól vagy?- tudakolta tőlem édesanyám. Én, aki eddig fagyott tekintettel néztem rájuk, végre megszólaltam.

     - Csodásan.- jelentettem ki irónikusan egy mű mosollyal az arcomon.

    - Csatlakozol?- mutatott Harry a mellette lévő helyre. Letettem a kést a konyhapúltra majd lassan helyet foglaltam. Egy ideig Haroldot figyeltem. A mozdulatait, az ismert szokásait, a göndör fürtjeit s ahogy anyára néz. A csillogást a szemében...  Szinte felfoghatatlan volt, hogy itt ül mellettem. De még felfoghatatlanabb, hogy itt van és nem rán néz úgy... A vak is láthatta a szerelmet a szemében. Már jól ismertem azt a tekintetet. Hisz' Harry volt az. Szemem sarkából láttam, hogy anya rám mosolygott. Nehezemre esett viszonozni azt, de sikerült.

   - Holnap meglátogatod Matt-et?- kérdezte tőlem. Válaszként bólintottam egyet. - Matt az unokatestvére.- Nézett rá anya Harry-re, mikor észrevette, hogy értetlen arcot vág.

   - Nem.- szóltam csendesen.- ő a legjobb barátom.- mondtam s egy könnycsepp bújt ki a szememből, amirt gyorsan le is töröltem.

   - Miért sírsz?- kérdezte Harry.

   - Hagyjuk.- mondtam remegő hangon, majd megráztam a fejem.

   - Matt-nek gyógyíthatalan gyomorrákja van.- mondta meg egyből anya.

   - Ó! Sa...sajnálom, Heather.- nézett a szemembe a fiú, miközben én csak összeszorítottam az ajkaim és lehajtottam a fejem.


   - Én, azt hiszem, megyek aludni.- törtem meg a csendet.

   - Nekem is kéne már mennem.- állt fel Harold.

   - Vezetsz? Egy pohár bor után?- húzta fel anya a szája szélét, mosolyogva.

   - Igaz. Hívok egy taxit.

  - Ugyanmár! Toronto-ig sok van. Maradj itt éjszakára, s majd reggel elvezetsz odáig.- legyintett anya.

 Lábaim a földbe gyökereztek. Ezt direkt csinálja? Ezzel akar bosszút állni, hogy miattam elvesztette az egész fiatalságát? Bűnhődnöm kell, mert megszülettem? Ezzel vétettem neki? Eszébe se jut, hogy nekem ez fáj? Három évig csakis erről a fiúról áradoztam neki. És most egyszerűen semmibe veszi ezt. Semmibe veszi az érzéseimet. Azt, hogy szeretem őt. Három éve. Anya meg csak három órája. Köztünk három év van, köztük meg kilenc. Kilenc! Ez abszúrd! Nem tudom hogy képzeli.

  Felrohantam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Ledobtam magam az ágyra. Nem próbáltam meg aludni. Nem bírtam volna. Túl sok minden történt. Nem tudtam mi lesz ezután, nem tudtam mit tegyek... De egyet biztosra tudtam. Ezt ismételgettem magamban egész este. Most végre hangosan is kimondhattam.

   - Ő az enyém!

"És a nővéredet hogy hívják?"

   Csörgött a telefon. Felültem puha ágyamból, lábaimat letettem a jéghideg padlóra és álmosan elindultam a már említett zajforrás felé. A vonal másik végén anya volt, azzal a vággyal, hogy köszölje, nem jön haza reggelire. Morcosan vetettem véget a beszélgetésnek. Anya sosincs itthon. Ritkán látom, mert nagyon sokat dolgozik. Megígérte, hogy jövőhéten kivesz egy hónap szabadságot, amit csak velem fog tölteni. Egy reklám marketinggel foglalkozó cégnél aligazgató, ígyhát nagyon sok munkája van. De legalább neki és a munkájának köszönhetően elég jól megélünk. Kanada egyik kertvárosában lakunk ketten, épp a főváros mellett. Anya Torontóban dolgozik.

   Nemrég volt a tizenhatodik születésnapom. Anya ajándéka két koncertjegy volt. De nem akármilyen koncertre... El sem hittem, hogy láthatom a kedvenc bandámat, a One Directiont élőben. Amióta feltűntek a britt X Faktorban, nagy rajongójuk vagyok. Főleg a frontembernek, Harrynek. Tizenhárom éves korom óta betegesen szerelmes vagyok belé. És jövőhéten személyesen is találkozhatok vele.

   Visszatérve az előző témára, én úgy gondolom, hogy egy nagyon erős anya-lánya kapcsolatunk van. Talán az is közrejátszik, hogy kevés köztünk a korkülömbség. Csak tizenkét év. Anyát serdülő korban molesztálta a nevelő apja s tőle esett teherbe. Mikor nagymama megtudta azonnal kirugta a hapsit és még fel is jelentette. Az abortusz veszéjei miatt, úgy döntöttek, megtartják a babát. Tehát így születtem én. Amíg anya hivatalosan nagy korú nem lett, nagymama nevelt, gondozott, ígyhát olyan volt, mintha anyával testvérek lettünk volna.

   ***
 
   Kedden az öröm és a felhőtlen boldogság ébresztett fel. Estére valóra válik az egyik álmom, miszerint találkozok a "jövőbeli férjemmel". Akkor még nem sejtettem, hogy valójában mi  is lesz köztünk.
 
   Több órán kersztül álltam a szekrényem előtt és sopánkodtam azo, hogy mit vegyek fel. Sok tanakodás után egy krém színű blézer, egy fekete majó és egy elegánsabb krém rövidnadrág mellett döntöttem, egy fekete magassarkúval és pár kiegészítővel. Lementem anyához, hogy megnézzem hogy áll. Gyönyörű volt. Nagyon szépen kicsípte magát.
   - De csinos vagy, kicsim!- mosolygott rám anya.
   - Te beszélsz? Gyönyörűen nézel ki.
   - Ugyanmár! Ez semmi. Voltam már ennél sokkal szebb is.- viccelődött.
   - Jól van, jól van. Mostmár indulhatnánk. Több mint fél óra az út Torontóig és mindjárt 7 óra.- néztem rá az órára türelmetlenül.
Anya is felvette a blézerét és kinyitotta az ajtót. Az út azzal telt, hogy szegény anyának arról áradoztam, hogy milyen boldog vagyok és, hogy mennyire izgulok.


A stadion, ahol a koncertet tartották, teljesen tele volt sikítozó, üvöltöző, kiabáló lányokkal már a koncert előtt  több órával is. Türelmetlenül várakoztunk, hogy végre elkezdődjön a koncert. Sokat késtek de mikor végre megjelentek a srácok, az első sorban ülő lányok szinte agybajt kaptak. Jó lett volna ott lenni. Mi elég messze kaptunk helyet a színpadtól, de ettől függetlenül élveszhető volt a koncert. A mi helyünk volt a legközelebb az előtérhez, ezért elsők között lehettem, aki aláírást kap. Miután elénekelték az összes létező számukat, mindenki sietett a dedikálás osztogató asztalhoz. Én  akkor már rég ott voltam. Megláttam anyát a hátam mögött, s mikor odaért hozzám megfogta a vállam. A fiúk megint sokkal később jöttek. Mindenki újra visításba, sikításba tört ki. Mivel mi voltunk az elsők, hozzánk még volt türelmük.
   -Szia!- üdvözöltek.
   -Te jó ég! Sziasztok!- vigyorogtam, úgy mint egy vadalma.
   -Kinek lesz?- kérdezte tőlem Niall.
   -Heather.- válaszoltam én.
   -Milyen szép neved van.- mosolygott rám Harry, amitől, szószerint, majdnem elájultam.- És a nővéredet hogy hívják?- nézett most anyára, egy mégszebb mosollyal.
   - Ő...ő az édesanyám.- segítettem ki egy kissé lehangoltan.
   - Tényleg?- ámuldoztak mind az öten.
   - Igen. Én Rosie vagyok.- szólalt meg végra anya.- Még gyerek voltam, mikor született.
   - Akkor, gondolom édesapa nincs.- nézett Harry mélyen anya szemébe. Én az egész beszélgetést fapofával hallgattam.
   - Nincs.
   - Ez... jó hír.- folytatta tovább Harry.
Már nem bírtam megtartani a semleges arcomat. Éreztem, hogy erősen kapar a torkom és halvány könnycseppek bújtak ki a szememből. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy visszafogjam őket és, hogy semmi esetre se lássa meg senki. Egy pillanat múlva minden hang eltompult. A szívem a torkomban dobogott és olyan rossz érzés fogott el, mint még soha. Miért? Miért történt pont ez? Ez a legrosszabb. Nem hittem soha igazából, hogy Harryvel szerelmes lesz belém... De miért anya? Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, de igazából, egy kicsit sem érdekelt. Már mindegy volt. Csak egy dolog járt az eszembe... Egyetlen egy dolog...