"Szeretlek!"

Hangos kopogás kíséretében haladtam végig a - már sivárnak mondható - utcákon. Cipőm sarka nem volt túl nagy, de a sietős lépteim okozták inkább a hangzavart. A nap sugarai már-már megsütétték a szabadon hagyott bőrömet. Fejemet egy fekete kemény kalap óvta az ilyesfajta veszélyektől. Egy fehér toló ajtóhoz értem. Sok erőmet belefektetve elhúztam azt. Fehér ruhás emberek rohangáltak egyik kórteremből a másikba. Odasétáltam a recepcióhoz és kedves hangsúllyal megtudakoltam az ott űlő nőtől, merre találhatom Matt Tilwood-ot. Utasításai alapján a hatodik emeletre lifteztem fel, ott balra kanyarodtam, s bekopogtam az első ajtón. Egy ismeretlen hangtól hallottam egy kedves "szabad"-ot, ezért félénken benyitottam. A hang női volt és rekedtes. Gazdája pedig, ahogy megállapítottam, egy idős hölgy.

   - Gyere beljebb, kedvesem! Minden bizonnyal Matt-hez jöttél. - mosolygott rám aranyosan, majd az alvó fiúra nézett.

  - így van. - viszonoztam mosolyát. - Megvárom kint, ameddig felébred vagy visszajövök kicsit később.

  - Ne butáskodj, gyermekem! Ülj le ide nyugodtan!- szólított vissza.

Természetes engedtem neki és szoknyám, magam alá csúztatva leültem az egyik székre.

  - Örülök, hogy végre megismerhetlek, Heather! Ha tudnád, Matthew mennyit mesél rólad!

  - Tényleg? Remélem csak jót.- nevettem.

  - Mi rosszat lehetne?- mosolyodott el ismét és kézfejem a tenyerébe helyezte.- Ó! Milyen modortalan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Ellie Collson. Szólíthatsz bárhogy, kedvesem.

  - Heather Delvin.- ráztunk kezet.

Egy apró nyöszörgés hallatszott a szomszéd ágyból. A benne fekvő Matt, pedig, álmosan emelte fel a fejét s kidörzsölte csipáit a szeméből.

  - Hugica!- majd' kipattant az örömtől.

  - Hugica?! Ezért még kapsz!- intettem az ujjammal, majd megöleltem.

  Ahogy kimásztam karjai közül, egyből a szemébe néztem. Soha nem tudtam pontosan megállapítani szeme színét. Nagyon furcsa volt. Olykor zöldes barna, olykor pedig kék színűnek látszik a napfényben. Most inkább barna volt. Hiszen a kórházi szoba nem arról a leghíresebb, hogy sok napsugár jut be az ablakon.
  Néztem a reményfosztott arcát. Búskomorságát igyekezte leplezni. A fülég érő mosolya mögött keresett menedéket. A mindig friss és üde baba arca most inkább hasonlított egy keserves öregemberére.
  Letérdeltem az ágya mellé. Állam a matracba nyomtam és onnan néztem rá.
  Könnyek szöktek a szemembe, ha Matt-re gondoltam és a betegségére. Hogy kevés ideje van még hátra. Az orvosok azt mondják, maximum egy hónap. Hetek, akár napok... Felfoghatatlan számomra. Ha tehetném, vele lennék halála napjáig.
  Szemem újra könnyes lett. Összeszorítottam  a számat és a szemeimet pár pillanatra becsuktam. Matt az egyetlen ember, akiben most megbízhatnék. Bár csak másod unokatestvérem, ő jelenti nekem a mindent.... Mostmár csak ő. Nem akarom elveszíteni.

   - Mi bánt?- vette gyengéden kezébe az egyik hajtincsemet.

   - Tudod, te jól.- mondtam halkan.

   - Nem, nem csak ez.- csóválta fejét lassan.- Ismerlek.

Ismét kaparni kezdett a torkom s térdeim remegni kezdtek. Lehajtottam a fejem és kész voltam kiönteni neki minden fájdalmamat.

  - Anya.- kezdtem.- Tudod, voltunk a koncerten. Bár ne mentünk volna el. Ez volt minden álmom... De mostanra rémálommá vált.- Matt kerek szemekkel halgatott.- Elvesztettem két embert, akit szerettem. Az egyik közülük az édesanyám... És nem ő lesz az utolsó.- mondtam halkan, a fiú szemeibe nézve. Ő szomorúan lehajtotta a fejét, mintha az ő hibája lenne, hogy itt hagy.

  - Folytasd!- mondta lágy, kedves hangján.

  - A koncert után felrohantam a szobámba. Ott elaludtam és éjszaka felébredtem. Hangokat hallottam a konyhából. Megilyedtem. Lementem egy késsel a kezembe... És amikor megláttam, mi is az igazából, azt kívántam, hogy bárcsak egy betörő lett volna. Anya volt az egy férfivel. Férfi? Inkább fiú. És az enyém!

  - Harry?- kérdezte szinte remegő hangon, mire én csak bólintottam egyet.

  - Matthew, én... Sajnálom! Egy önző bolond vagyok. Nem kellett volna elmondjam. Van neked elég problémád, és sokkal súlyosabbak.

   - Heather, kicsim, ne beszélj zöldségeket!- simította el a hajam a az arcomból, mire mindketten nevettünk.

   - Szeretlek!- mondtam, letörölve könnyeim.

   - Én is.

Ekkor egy filmbe illő jelenetként, egy hangos orrfújást hallottunk a szoba másik végéből. Hangos nevetésben törtünk ki.

  - Ne nevessetek!- mosolygott Mrs. Collson.- Ez megható volt.

  - Hugi?- váltotta Matt ismét komolyra a szót.- Csak beszélj Rosie-val! Mondd el neki, hogy ez fáj neked. Hiszen tudja, hogy milyen sokat jelent neked Harry.

  - Igaza van. Ha igazán szeret téged, meg fogja érteni.- folytatta a jó tanácsot Mrs. Collson.

  - Köszönöm!- mosolyogtam mindkettőjükre.

***

  - Szia, kicsim!- üdvözölt egyből édesanyám, ahogy hazaértem.

  -  Szia!- motyogtam magamban.

  - Gyere gyorsan ebédelni, mert kihűl a leves.

  - Anya, beszélhetek veled egy kicsit?

  - Ebéd után ráér?- hadarta.

  - Hagyd már az ebédet, miért olyan fontos ez az ebéd?- s mikor beléptem a konyhába, választ kaptam a kérdésemre.