"Ő az enyém"

   Táskámat idegesen ledobtam a kanapéra. Átviharzottam az egész házon, kerülve anya tekintetét. A szobám felé vettem az irányt. Szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Már hallottam is, hogy utánam jön. Gyorsítottam a tempón. Fel a lépcsőn s végül a szobámba mentem. Becsuktam az ajtót, de tudtam, hogy nem ér semmit. Benyitott a szobámba és próbált aggódó arcot vágni.

   - Kicsim, mi a baj?- én nem szóltam egy szót se csak komolyan a szemébe néztem.- Miért nem beszélsz velem?- folytatta s felemelte a szemöldökét.
Beismervén, hogy nem kap választ az ostoba kérdéseire, becsapta az ajtót.

   Én az ágyam mellett kuporogtam. Arcomat beletemettem a térdeimbe és az összes - mindeddig visszafolytott  - könnycseppet kiengedtem. Homlokomat, ismétlődő mozgással térdkalácsomba vertem. Könnyeim szinte eláztattak, de tovább folytattam a zokogást. Fejem hátrahajtottam az ágyra s nyakam hangos ropogást hallatott. Hosszú, vörös hajam eltakarta az arcom, ezzel letörölve könnyeim. Szorosan behunytam a szemeimet. Nem akartam semmire se gondolni. Minden gonosz, szomorú gondolatomat próbáltam elnyomni. A nagy próbálkozásom közepette, észre se vettem, hogy elaludtam.

*** 

   Mikor felébredtem mégmindig ugyanott voltam. A földön. Anya nem jött be a szobámba egyszer se, hogy meg nézze hogy vagyok. Hogy mi van velem, és, hogy miért nem mentem le vacsorázni. Ha egyszer is bejött volna, láthatta volna lányát a hideg padlón ücsörögve. Az ágyába fektette volna, betakarta volna és jóéjt puszit nyomott volna a homlokára. Ekkor észrevette volna, hogy szeretett lány arca tele van könnyekkel. Ellepte volna a kíváncsiság, hogy vajon miért sírt az ő kislánya. Egyből magát kezdte volna el okolni. S talán igaza is lett volna... Az anya aggódóan letörölte volna gyermeke arcáról a könnycseppeket. Még egy csókot nyomott volna forró orcájára s hallkan kiment volna a szobából, vigyázva arra, hogy ne költse föl az alvó lányt... De nem tette... Nem érdekelte. Biztos jobb dolga volt... Ez természetes... Megértem...


  Telefonom után kutattam s mikor megleltem ránéztem a képernyőre. Éjfél múlt pár perccel. Nem tudtam már visszaludni, ezért kimentem a mosdóba. Hideg vízzel leöblítettem az arcom majd a puha törölközőbe nyomtam azt. Mikor a szobám felé vettem az irányt hangokat hallottam a konyhából. Nem tudtam elképzelni, hogy ki vagy mi lehet ilyenkor a konyhánkban. Anya mindig lefekszik tizenegy óra előtt. Kezdtem félni. Remegő lábakkal indultam lefelé a lépcsőn. Szerencsére megláttam az - ebben a helyzetben -  megmentő esernyőtartót. Anya úgy gondolta, hogy vészhelyzet esetére tegyünk egy nagy méretű konyhakést az ajtó melletti esernyőtartóba. Most díjaztam a ravasz gondolatmenetét. Halkan előkaptam a kést és folytattam tovább az utam lábujjhegyen. Mikor közeledtem nevetéseket hallottam. Anya volt az. Nagy megkönnyebbülés fogott el. Anya volt és... még valaki. Nem láttam őket de hallottam a hangjukat. Egyre tisztábban. Ismerős volt a másik hang. Túl ismerős. Lehunytam a szemem és elmondtam magamban egy rövid imát, hogy ne az a személy legyen akire gondolok. De már késő volt.

     - Heather!- látott meg anya.- Te meg mit keresel itt ilyen későn? Úgy tudtam, hogy már alszol. És... miért van a kezedben egy kés?- csodálkozott ő.
 
   - Szervusz! Mi már találkoztunk.- szólt hozzám a csodálatos rekedtes hangján. A gyönyörű mosolya nyomán, a már jól ismert gödröcskéji jelentek meg az arcán. Én lefagytam. Nem szóltam semmit csak ott áltam az eddig nyugodtan borozgató "pár" előtt, kezemben egy késsel. Rendes esetben szívrohamot kaptam volna attól ha hajnalok hajnalán Harry Styles-t találom a konyhámban. De most inkább más miatt kaptam szívrohamot.

   - Kicsim jól vagy?- tudakolta tőlem édesanyám. Én, aki eddig fagyott tekintettel néztem rájuk, végre megszólaltam.

     - Csodásan.- jelentettem ki irónikusan egy mű mosollyal az arcomon.

    - Csatlakozol?- mutatott Harry a mellette lévő helyre. Letettem a kést a konyhapúltra majd lassan helyet foglaltam. Egy ideig Haroldot figyeltem. A mozdulatait, az ismert szokásait, a göndör fürtjeit s ahogy anyára néz. A csillogást a szemében...  Szinte felfoghatatlan volt, hogy itt ül mellettem. De még felfoghatatlanabb, hogy itt van és nem rán néz úgy... A vak is láthatta a szerelmet a szemében. Már jól ismertem azt a tekintetet. Hisz' Harry volt az. Szemem sarkából láttam, hogy anya rám mosolygott. Nehezemre esett viszonozni azt, de sikerült.

   - Holnap meglátogatod Matt-et?- kérdezte tőlem. Válaszként bólintottam egyet. - Matt az unokatestvére.- Nézett rá anya Harry-re, mikor észrevette, hogy értetlen arcot vág.

   - Nem.- szóltam csendesen.- ő a legjobb barátom.- mondtam s egy könnycsepp bújt ki a szememből, amirt gyorsan le is töröltem.

   - Miért sírsz?- kérdezte Harry.

   - Hagyjuk.- mondtam remegő hangon, majd megráztam a fejem.

   - Matt-nek gyógyíthatalan gyomorrákja van.- mondta meg egyből anya.

   - Ó! Sa...sajnálom, Heather.- nézett a szemembe a fiú, miközben én csak összeszorítottam az ajkaim és lehajtottam a fejem.


   - Én, azt hiszem, megyek aludni.- törtem meg a csendet.

   - Nekem is kéne már mennem.- állt fel Harold.

   - Vezetsz? Egy pohár bor után?- húzta fel anya a szája szélét, mosolyogva.

   - Igaz. Hívok egy taxit.

  - Ugyanmár! Toronto-ig sok van. Maradj itt éjszakára, s majd reggel elvezetsz odáig.- legyintett anya.

 Lábaim a földbe gyökereztek. Ezt direkt csinálja? Ezzel akar bosszút állni, hogy miattam elvesztette az egész fiatalságát? Bűnhődnöm kell, mert megszülettem? Ezzel vétettem neki? Eszébe se jut, hogy nekem ez fáj? Három évig csakis erről a fiúról áradoztam neki. És most egyszerűen semmibe veszi ezt. Semmibe veszi az érzéseimet. Azt, hogy szeretem őt. Három éve. Anya meg csak három órája. Köztünk három év van, köztük meg kilenc. Kilenc! Ez abszúrd! Nem tudom hogy képzeli.

  Felrohantam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Ledobtam magam az ágyra. Nem próbáltam meg aludni. Nem bírtam volna. Túl sok minden történt. Nem tudtam mi lesz ezután, nem tudtam mit tegyek... De egyet biztosra tudtam. Ezt ismételgettem magamban egész este. Most végre hangosan is kimondhattam.

   - Ő az enyém!